fura, már több mint fél éve itthon vagyok, mégis az utóbbi hetekben találkoztam össze több rég nem látott ismerőssel.

egyik héten találkoztam egy számomra nagyon fontos emberrel. óvodától kezdve a legjobb barátnők voltunk.. egészen általános iskola végéig. aztán történt egy s más. de most jól van és jó látni, hogy jól van és boldog és majd' kicsattant az egészségtől.

múlt héten összefutottam két általános iskolai osztálytárssal, végigdumáltuk az egész délutánt. el sem tudom mondani, mennyire jólesett.

tegnap befelé a buszon kedves volt osztályfőnökömmel mentem, épp vitte a negyedikeseit matekversenyre. hihetetlen módon feltöltött pozitív energiával, tudom, hogy ő büszke rám, egy óriási példakép számomra.

hazafelé a buszpályaudvaron a múltam egy másik darabkájával is találkoztam. nagyon jó volt látni, hallani amiket mond és tudni, hogy jól vannak és tervezgetik a kis jövőjüket.

vajon én melyik leszek? aki majd a családját tervezgeti, vagy akinek majd négyévente új "gyerekei" lesznek és mindet úgy fogja szeretni és támogatni mint a sajátját? vagy netán össze tudom majd egyeztetni a kettőt? egyáltalán miért érzem azt, hogy még a saját életemet is csak kívülről nézem? mintha beleszólásom se lenne. vagy lehet, hogy csak olyan dolgokra vágyom, amiket egyszerűen nem kaphatok meg? vagy még nincs itt az ideje? és ha nincs, akkor miért nincs?