Adával azon beszélgettünk egyik nap, hogy vajon miért nem vagyok elégedett az életemmel. Nos, az a gond, hogy nem tudom. Érzem, hogy hiányzik valami, csak fogalmam sincs, hogy mi. Mármint persze, hiányzik a másik felem. De élni tudni kell mások nélkül is. És nekem nem megy. Kellenek emberek az életembe.
Furcsa, mert most tényleg azt csinálom, amit mindig is szerettem volna. Ada csodálkozott is, hogy ez nekem nem elég. De tulajdonképpen tényleg nem elég. Ugyanis nem érzem, hogy ezzel akármit is elértem volna. Ezzel egyszerűen csak kihasználom a képességeimet. Ez az, ami belőlem jön, ez az, amire egész életemben készültem. Elégedettnek kéne lennem, de nem vagyok. Pedig sok a sikerélmény, imádok tanítani, imádok emberekkel foglalkozni. Kezdem úgy érezni, hogy tényleg nem bírok örülni a kis dolgoknak. Akkor viszont szomorú leszek, mert ugye aki a kicsit nem becsüli, a nagyot nem érdemli.
Hiába próbálok nagy lendülettel elindítani egy napot, a végére elfogy minden energiám. Mintha visszafejlődtem volna szociálisan az utóbbi időben. Az egyetlen hely, ahol mostanában számomra idegen emberekkel találkozom, az az edzőterem. Bemegyek nagy lendülettel, mosolyogva, de már az öltözőben megtorpanok. Vajon miért. Félek az idegenektől. Pedig ez nem jellemző rám.
Ádám szerint mondjuk előnyömre változtam. Úgymond leszálltam a magas lóról és nem cseszegetem állandóan. Elgondolkoztam és végülis jogos. De mondtam neki, hogy szerintem csak azért tűnök visszafogottabbnak, mert az önbizalmam szinte nulla. Még mindig.
A minap megkérdezte tőlem egy számomra vadidegen nő, hogy ha van 2 felsőfokú nyelvvizsgám, akkor miért vagyok még itthon. Mert ő bizony már valahol külföldön lenne a helyemben. Elgondolkoztam és nem csak azért nem mentem ki eddig külföldre, mert nem akarom itthagyni az országot, vagy mert nincs pénzem. Hanem mert félek. Félek minden újtól. Bármilyen nagyobb változás volt eddig az életemben, mindig kiakadtam. Tudom, hogy ez megint csak elméleti probléma, de most akarok dolgozni a gyengeségeimen, mert szeretném, ha lelkileg nagyából rendben lennék, amikor szeptembertől visszaülök az iskolapadba. Mindig kapaszkodok, mert nem vagyok képes megállni a saját lábamon.
Amikor gimnáziumba mentem, akkor kb másfél évig csak a buszpályaudvar és a suli között közlekedtem. 15 éves voltam és kb 2 utcát ismertem a városból. Amikor egyetemre mentem, akkor teljesen be voltam szarva. Hónapokig ráncigáltam magammal szegény Mátét mindenhová, mert nem mertem egyedül menni. Aztán amikor tavaly nem sikerült akkor befejezni a sulit, amikor én akartam, akkor hónapokig teljesen magam alatt voltam. Nem bírom elfogadni a változást, nem bírom elviselni, ha valami nem úgy működik, ahogy én azt elterveztem.
De most, hogy meg itthon vagyok, visszakívánkozok Pestre. Pedig imádok itthon lenni, csak magányos vagyok. Hiányoznak a barátaim, úgy érzem, nem találom igazán a helyemet. Csak akkor nyugszom meg egy kicsit, amikor tanítványnál vagyok. De amint kilépek tőlük, egyből vége az energikusságnak, a jókedvnek.
Sokat gondolkodtam, hogy vissza kéne-e egyáltalán mennem Pestre. De még mindig félóránként változik a véleményem ezzel kapcsolatban. Az egyik oldalon ott vannak a barátaim, a viszonylagos önállóságra a nevelés, a koncertek, az iskola. A másik oldalon meg az otthon, a nyugalom, a tanítványok, az ismerős arcok. Az a baj, hogy úgy tűnik, utóbbi abszolút nem elégít ki. És néha úgy érzem, kezdek teljesen befásulni. Állandóan hadakozik bennem a tinédzser énem, a szórakozni vágyás, a lazaság; meg a nyugalom, a felelősség, a vágy valami komolyabbra.
Nem tudom mi lesz velem.
