Beszélgetés a tengerrel

Reggel óta ülök a parton
és nézem a hullámokat.
Mint csendes őrült, szakadatlan
fecseg a víz, nő és kicsap,
aztán függönyként lezuhog
a szirtről, ahol heverek,

és rögtön új rohamra indul

s játékát sohsem únja meg.

Minden percben vagy tizenötször

idehabzik a végtelen,

sebezhetetlen ölelése

ugrálva fut a köveken;

mint az idő, oly óriás

és oly puha az ereje,

nézem és oly kicsi vagyok, hogy

csak játszani tudok vele.

Hát játsszunk tovább, moss körül,

tenger, te hánykódó idő,

lüktesd föl rám perceidet,

örök-eleven temető;

az óra reggelt és delet

mér ki, tegnapot s holnapot:

saját magadban ringva te

az öröklétet mutatod.

Játsszuk, öröklét, a halált!

Szoktass a rosszhoz, játssz velem!

Partodon már évezredek

múltak el ép ily csendesen;

múljék el ez az egy nap is,

ez az egy ember, aki csak

vendégnek jött most messziről

és nézi hullámaidat.

Játsszunk, élet, te óriás,

örökkévaló őrület!

Tolmács nélkül is értem én

érthetetlen beszédedet:

magamnak vendég, neked annyi, –

neked még annyi sem vagyok…

Egy őrült fecseg és a másik

várja a lemenő napot.

A tegnapi versidézetemről eszembe jutott, hogy van nekem egy kedvenc versem, amit mondani és olvasni is imádok, úgyhogy meg kellett, hogy osszam veletek.

Btw: A mai vizsgám 2-es (kivételesen örülök neki). A jobb kezemet ezentúl Mázlinak fogom nevezni, mert ezzel a kézzel (*Angyalka a képedbe tolja a jobb mancsát) sikerült a romantikusok első generációját húznom :) Úgyhogy most megyek aludni