Mostanában eléggé ömlesztve rakom ide a dolgokat. igen.

Nem mentem placcc-ra mert nem volt semmihez se kedvem. Igazából hetek óta nincs kedvem semmihez. És hetek óta mindig van vmi testi bajom. értsd mandulagyulladás, köhögés, ínhüvelygyulladás. Az ember elkezdi értékelni hogy két lába van. Mert az egyik nem lenne képes elbírni a súlyomat az tuti. Ez a tipikus csak-akkor-érzed-hogy-a-térdedet-mennyiszer-odaütöd-valamihez-a-nap-folyamán-amikor-van-rajta-egy-kék-folt-ami-egy-apró-érintésre-is-fáj. Sok a kötőjel.

Lassan szakdogát kéne írnom. Vagy legalább a címét kitalálni amit ugye le kell adni jövő héten. Egyik percben belevetném magam a munkába, másik percben meg naphosszat zenét hallgatnék és barátokkal lennék. Úgy értem Barátokkal. Nagybetűsekkel. Nem holmi nemecsekernőkkel.

Miért akarok mindenkit megmenteni? Megbántott. Nagyon. Én mégis segítenék rajta. Honnan a frászból jön nekem ez az örökös segítési mánia? Már lassan nekem is elegem van belőle, nemhogy a körülöttem lévő embereknek. Nem tudom miért hiszem el, hogy nem egy bunkó, csak sérült. Magam is szeretném elhinni, hogy okkal ilyen és valahol ott van benne az az ember, akiről én gondolom, hogy ott van. Nem merem elhinni, hogy nincs ott semmi. Nem merem, ez a jó kifejezés.

Találtam egy újabb blogot, ahol visszajáró vendég leszek. Nyersesség. Vizualitás. Nagy hatással volt rám.

Jövő héten könyvet veszek. Kettőt is. Alig várom.

Lehet, hogy azt hiszem, ha leírom, akkor meg is teszem. Szóval, hogy a jövő héten most már tényleg be kéne járni normálisan az óráimra mert ejnye-bejnye.

A like-ot látom, de hol a frászban van az újratervezés gomb?