Amikor tisztának érzem a fejemet, mindig elgondolkozom, hogy milyen amikor nem érzem tisztának. Hogy milyen, amikor megy a nagy tompulás és semmi sincs a helyén. Olyan, mintha olyankor elhagyna valami, de közben jönne valami más. Ha azt mondom, hogy megvár a villamos, akkor megvár. Ha azt mondom, hogy mögöttem jön a helyes rocker srác, akkor bizony mögöttem jön, hallom ahogy dübörög a fülében a zene. Irányítok és mégsem. Lehet, hogy nem is elhagy valami, hanem pluszban jön; aztán érzem az űrt, amikor megint elhagy. Ma tiszta a fejem és csak analizálok, túl racionális vagyok. És ideges, mert a nyakamon vannak a dolgok.
Két külön ember vagyok akkor, amikor sok a dolgom és akkor, amikor szinte semmi. Amikor sok a dolgom, akkor tervek szerint élek, így nem ér meglepetés. Ha mégis, akkor kiakadok. Tele van az agyam mindennel és látszólag én irányítok, pedig nem. A teendőim irányítanak. Én csak az eszköz vagyok, amivel talán elvégzem őket. Ha nem, akkor feltorlódnak, összenyomnak és kikészítenek. Nagyából ezért nem szoktam semmit a legutolsó pillanatra halasztani.
Ha nincs sok dolgom, akkor nyugodt vagyok. Kicsit hippisen nyugodt. Van időm érezni, látni, hallani. Sokat mászkálok, figyelem az embereket, figyelem hogy mi történik körülöttem. Viszont kellenek apró dolgok, amiket meg kell csinálni, különben semmiteszek. És ha semmitteszek akkor ideges leszek és hogy ezt elkerüljem, találok magamnak valamit, amin lehet agyalni. Na és ettől meg mentsem meg mindenkit a jóisten.
És mégis melyik énemnek vagyok a függője? Hát természetesen az utóbbinak. Kevésbé eredményes és egy lusta dög. De legalább nem veti szét az ideg, olyan dolgokat csinál, amiket a másik énem sose tudna, mert egyszerűen képtelen rá. Blokkolja érzelmileg, értelmileg, fizikailag.

Egyszer majd...