Ma megint rájöttem, hogy a tanítás mennyire megnyugtat. Eddig bármit dolgoztam, mindig nagyon ideges voltam, hogy mit fogok elrontani aznap. A tanítással nincs ilyen probléma. Összeszedett vagyok és érzem az irányítást a kezemben. Struktúrálok, magyarázok, prezentálok, példálózok és nem érzem, hogy nem tudom megcsinálni. Minden mástól halálosan félek. Mielőtt ma elindultam otthonról tanítani, veszekedtünk kicsit apuval meg hugival és egyből azt éreztem, hogy semmire se vagyok képes és eszembe jutott megint, hogy dolgozni kéne és hogy el kéne indulni valamerre és szörnyen meg voltam ijedve.

A tanításon kívül a versfordításban lelem örömömet. Egy költő ismerősöm megkért egyik nap, hogy csináljak egy nyersfordítást Rilke egyik verséhez, ő meg majd rímbe szedi. Jólesett a felkérés is, meg a munka is. Órákig pepecselni, hogy megtaláljam a megfelelő szavakat még akkor is ha nem én műfordítom. Élveztem, hogy múlik azon valami, amit csinálok. Felelősség. És jólesett az is, hogy amint kész volt az első teljes változattal, átküldte nekem, hogy megnézhessem. Tetszik, hogy látom folyamatában a készülő művet. Nem féltem, hogy elrontom. Az én munkám csak egy része volt az egésznek. Egy kis része. De nekem sokat jelentett.