Elgondolkoztatok már, hogy mennyi mindent nem látunk meg, amit meg kéne? És most még csak nem is átvitt értelemben beszélek róla, hanem ez a színtiszta meglátom-felfogom-elraktározom. Tegnap sétáltam az Andrássy úton este (köszi Danika :)), szépnek tűnt az egész város, észre is vettem pár épületet, jól néztek ki nagyon. Aztán a Duna-part ahol tényleg minden ki van világítva. Gyönyörű volt. Nem mindig látom meg Pest szépségét, pedig az is van neki – néha. Híresen csőlátású vagyok. Ha van egy úti célom és tudom merre kell menni, nem látok meg semmit. Múltkor várnom kellett az egyik trolimegállóban, volt időm körbenézni, felnéztem és megláttam milyen magasak az épületek, és hogy egy-kettő mennyire szép és régies. Nem vettem észre addig, pedig egész félévben onnan jártam haza hetente egyszer. Lehet, hogy fotóznom kéne és akkor javulna a látásmódom, meglátnék olyan dolgokat is, amik mellett máskor simán elmennék. De azt hiszem, ez mégis inkább marad a húgom reszortja. Sosem hittem a fényképekben, mind egy-egy darab papír (most meg már nem is papír), amik egy pillanatot hivatottak megörökíteni. De nem megy nekik. A pillanat azoké, akik ott voltak, megélték. És ha az a pillanat érdemes rá, akkor a jelen lévők örökre az emlékeikbe vésik. Persze ezt csak akkor érzem, amikor engem fényképeznek, mások képeit nagy lelkesedéssel tudom bámulni :) Egy-egy jól elkapott pillanat igazán szívből jövő kuncogást tud belőlem kihozni. És amúgy is, a fotók segítenek emlékezni, ami ugye nem hátrány. Szóval szeressétek a fényképeket (*Angyalka is megpróbálja megfogadni saját marhajó tanácsát). Járjatok nyitott szemmel, nyitottabbal, mint ahogy én szoktam.
Házi feladat: nézzetek szét az általatok már jól megszokott útvonalon, hátha találtok valami nagyon érdekeset, szépet, színeset, más szóval olyat, ami kellemes a szemnek. (Etesd meg látásod mozgalom? Hm?). Képet lehet küldeni mailben :)