Krisz megkeresett tegnap, hogy menjünk el sétálni. Jólesett, amúgy is nagyon szeretem Veszprémet. A Kossuth utca szép és ilyenkor hétvégén elég üres is. Leültünk a cukrászdához, fagyiztunk, aztán lesétáltunk a Színházkertig. Érdekes érzés, hogy itthon minden ismerős. Érdekes érzés, hogy amikor lelkizik az ember – de nagyon – akkor egyrészt jó, mert kiadta magából, másrészt meg annyira megbolygatja a lelki világát, hogy nagyon. Tudjátok, amikor egyszerűen kifakad belőled az, amit nem sűrűn mondasz el. Hogy miért ott és akkor azt nem tudod megmondani.
Az is érdekes, amikor várod az esőt és nem jön. Nem várod és megérkezik. Leszálltam a buszról, elkezdett csöpögni, mire hazaértem bőrig áztam volna – ha nem süt hétágra a nap és nem szárad fel szinte minden mire leér. És aztán jó kedves lesz, mert esik.
Az is érdekes, amikor meglátok egy helyes srácot a buszon. Szép arc, hosszú szőke haj, rocker. De amikor elkezd beszélni.. jajj :) Beszélt egy barátjához: Te, rájöttem mér van két vesénk. Ha az egyikbe vesekő van, ne dögöljek meg a sok piától, amit megiszok. jajj.
Az is érdekes, amikor egy nap 2 rég nem látott barát akarja felvenni veled újra a kapcsolatot. Najó, majd meglátjuk. Azért örülök.

Egy kis ajánló, ha már Veszprém, kicsi himnuszunk (tavalyi utcazene. Idén tessék jönni):