A buszon általában filmet nézek, hogy teljen az idő és hogy ne rohanjanak meg az emlékek. De az utolsó 10 percre elfogy a film és nincs mivel védekezni.
És beugrik egy kép arról, amikor kicsi voltam és Dettivel mindig barkochbáztunk elalvás előtt. És zenére aludtunk el. Akkori popslágerekre meg rádióra. És bebújtunk a paplanhuzatba.
Marinával meg képesek voltunk a rohadt hideg téli időben kint mászkálni, discman-nel a zsebünkben, fülhallgató egyik fele az én fülemben, másik az övében. HIM-et hallgattunk, mert ő azt szerette, én meg nem tudtam mit szeretek.
Tudom mi szólt a zenegépből a kocsmában amikor először voltam szerelmes. Azt is tudom milyen zene ment, amikor egyedül ültem a szobám padlóján a térdemet átkarolva.
Meg Mátéval a padon Stairway to heaven.
Meg szenvedős Poets of the Fall.
Meg szenvedős Jamie Winchester Wood and Strings.
Aztán meg:
Don’t want to be your friend, just want you down again
Here on your knees please, until the very end
So if there’s no surprise, I’m quite nice
But you’re never getting close to me 
Most meg:
On our first trip I tried so hard to rearrange your mind
But after a while I realized you were disarranging mine
És:
Is it possible to know if I'm telling a lie?
It's treading with a piece
A piece that I can not hide
It's running with a smile
It's better than the last time that I tried