Az utóbbi időben nem mondtam, hogy szeretem az embereket. Mert annyira nem is szerettem. De most, hogy lassan a stressz is lekerül, vagy legalább részben lekerül rólam, kezdem megint kedvelni az embereket. Főleg azokat, akik energiát adnak. Mert tudjátok vannak azok, akik energiavámpírok. Meg vannak az... energiadonorok (épp most alkottam a szót). Nos, az utóbbi időben többször is összefutottam Zsoltival és számomra ő egy energiadonor. Általában pörgök ha vele vagyok, feltöltenek a beszélgetések, amik nem egyoldalúak, tudom, hogy az érdeklődés egymás dolgai iránt kölcsönös. Tök mindegy, hogy egy hete nem láttuk egymást, vagy fél éve.

Amúgy lehet, hogy ő például nem mindenki számára jelent energiadonort, lehet, hogy van akinek abszolút idegesítő, vagy éppen leszívja agyilag. Mert vannak az alkalmi energiadonorok, meg az állandó energiadonorok. Biztos mindenki találkozott, vagy legalább hallott olyan emberről, aki olyan, mint a napsugár. Az ilyen ember közelében jó lenni, pozitív energiát sugároz és szerintem ilyenek a született gyógyítók. Mindegy, hogy most orvosokról, pszichológusokról vagy egyéb ezekhez abszolút nem kötődő munkájú emberekről van szó. Mindegy, hogy lelket vagy testet gyógyítanak, hogy csak alkalomadtán, vagy állandóan ezt teszik. A lényeg, hogy fontosak.

Vannak olyanok is, akik tárgyakból nyerik az energiát. Én sose voltam ilyen. Nem mondom, hogy nem kötődök a tárgyakhoz, mert persze, hogy kötődök. A tárgyak néha kapcsot jelentenek az emlékek és köztem. Flashback-elősegítők ha úgy tetszik.
A lényeg mindig a kapcsolat köztünk és a valami, valaki, vagy akár egy cselekvés között. Mindenkinek megvan a saját, különbejáratú energiadonorja. Őszintén remélem, hogy néha én is az vagyok valakinek és hogy legalább a felét visszaadhatom annak, amit én kapok, ha éppen arra van szükségem.