Nem akartam megírni. Ezer más dolgom lenne. De ma minden idegszálam azt akartam hogy erről beszéljek. Aztán megláttam valamit, ami eszembe juttatott sok kis emléket, amiből aztán lett egy nagy emlékkupac, ami nem hagyott nyugodni. Szóval ha most nem írom le, akkor tutira megőrülök.
Mostanában lesz 1 éve, hogy szingli vagyok. Nem panasz, csak megállapítás. Eleinte borzasztóan kikészített. Minden mozdulatommal azon voltam, hogy legyen valakim. Örülök neki, hogy olyan fiúbarátok vannak körülöttem, amilyenek, és tudták, hogy ez nálam miről szólt. (Sajna itt is vannak kivételek, de ezt most hagyjuk.) Aztán nyáron fölhagytam a keresgéléssel, mondván legyen egy spontán nyaram, gondolkozás és szoros tervek nélkül. Sikerült. Rájöttem, mennyi mindent lehet kezdeni a szabadidőmmel. Hozzá voltam szokva, hogy valakihez igazítom az időbeosztást, hogy a hétvége valakié. Először furcsa volt. Sőt szörnyű, hogy most erre nincs szükség. Aztán jöttek az új haverok, szobatársak, megtalált zenekarok… Jó volt.
Csak aztán történt egy s más, ami miatt megint kezdem érezni egy társ hiányát. Igazából tudom, hogy az én hibám. Nagyrészt. Ismerem a saját hibáimat. Nem bánom, hogy vannak, csak akkor, ha azokkal másoknak is rosszat teszek.
Sajnos azt is tudom, hogy nekem egy barát nem akkor barát, ha kiáll mellettem, hanem ha szüksége van rám. Nem írtam el, ez tényleg így van. Tudom, hogy hülyén hangzik. De ez van. Az emberek kezdenek révbe érni körülöttem. Örülök. Viszont így nincs szükségük rám.
Sokan hiányoznak. Edina ma ezt írta ki facebookra: Life doesn't hurt until you think about it; how much has changed, who you lost along the way, & how much of it was your fault. Ez általánosságban a barátokra és a haverokra érvényes. És egyéb fontos állomásokra az életben.
Néha úgy érzem nem érdemeltem meg őket, hogy jobb volt nekik nélkülem. És azóta is csak jobb nekik nélkülem. Mellettem nem tudtak volna olyanná válni, amilyenek most.