Csak remélni mertem, hogy a napfelkeltében én is szép vagyok. Legalább egy kicsit. Annyira nyugis volt a reggel. Van annak valami fura bája, amikor az ember lánya 6-kor kel. Még a leheletem is látszott olyan hideg volt.

Múltkor elfelejtettem mesélni, hogy mit láttam hazafelé menet: az egyik ház előtt sok magas tuja van egymáshoz közel. A pókok meg huncutul átszőtték a közöttük lévő helyet, amit te csak akkor látsz, amikor a nap direkt rásüt. De akkor önkéntelenül is elmosolyodsz. Csillognak a finom kis szálak a növények között.

Van egy elméletem miszerint mi, emberek generáljuk a dugókat. Úgy értem, azok az emberek, akik a buszon ülnek. Vagy állnak mint a heringek. Elég csak megnézni mekkora emberi dugó van reggel a 30-ason. Majd ez a dugó kiterjed, áttöri a busz ajtaját, ami nagyot szisszenve csukódik újra vissza. A dugó kilép az utcára, megáll a zebra közepén és az összes lámpánál. Kabbét mutat mindenkinek. A keletinél ellepi az egész előteret, buszmegállót, metróaluljárót. És ezért mind mi, buszon ülő reggeli-félholtak vagyunk a felelősek. Sajnálom. Félig. Másrészről meg szükségem van arra az időre, ami alatt a busz bedöcög a keletiig. Az a kellemes félálom, ami megőrzi félig-ébrenlétemet. Szóval annyira mégse sajnálom.

Van (volt) egy legyünk a tizediken. Ami azért érdekes, mert eddig egyetlen rovarral se találkoztam ezen az emeleten. Lusták felrepülni vagy felmászni idáig. Úgyhogy ez a légy minden bizonnyal nagy felfedező.